Mire vágyik egy átlagos hallgató egy egyetemmel teli délután végén?

Vannak, akik legszívesebben leülnek, és megnéznek egy-két sorozatot, hogy felviduljanak. Mások találkoznak csoporttársaikkal, és beszélgetnek egy jót. Megint mások beülnek egy kávézóba, hogy tanulással telt napjukat egy kicsit megkönnyítsék.
Mindegyikben van egy közös – a sok-sok szellemi táplálék mellett mindannyiunk is szeretne egy kis lelki feltöltődést – hogy ezt mások által kapja meg, vagy mások filmművészetén keresztül szedi fel magába, azt szinte lényegtelen.

Én úgy érzem, hogy a Tavaszi Fesztivál nyitóeseménye, a Semmelweis Est, nemcsak megfelelt ezeknek az elvárásoknak, de még túl is szárnyalta azt.

Miért?
Katarzis…

Az az élmény, amikor megállunk egy pillanatra, és megcsodáljuk a világ szépségét. Erre való a kultúra, ezért szép a művészet, mert a monoton pillanatok mellett egy percre megállít, és elgondolkodtat. Lázár Balázs és Tallián Mariann estje elérte azt a hatást, amire a jelenlévőnk közül senki se gondolt volna, amikor a plakátot olvasta. Felfedte nekünk a szerelem útjain keresztül, hogy a művészettől lesz édes az élet, ebből nyerjük a legnagyobb energiát, és a feladataink mögött ez mozgat minket.

Egy érzést mindig nehéz leírni. De azok, akik ezt átélték, mind tudják – az est nemcsak versek voltak két színművész által elszavalva. Gondolatébresztő volt. Katartikus volt. Leírhatatlan, és felejthetetlen.

Ezúton köszönjük mindenkinek a részvételt, és remélem, legközelebb is találkozhatunk a művészet jegyében!