Legyetek okosak! Gondolkozzatok! Legyetek erősek, legyetek megállíthatatlanok! Legyetek kedvesek egymáshoz! Szeressétek egymást!” – hangzott el az egyik képzésfelelős szájából 2011. április 10-én Várgesztesen, a hivatalos instruktor avatás végén, útravaló üzenetként!

Hogy hogyan jutottunk el idáig? Sok-sok bátor emberke útnak indult február 23-án és a NET felé vette az irányt, hogy jelentkezhessen és megkezdhesse a 2011-es instruktorképzést. Mindenki hatalmas izgalommal töltötte ki a jelentkezési papírt, majd lassan elérkezett a várva várt pillanat, a csoporttagok kihirdetése. Ez az alkalom volt egyben az első képzésünk is, ahol megtudhattuk mi a képzés témája, kik lesznek a képzőink, mikor fogunk találkozni, stb.… Majd belevetettük magunkat a játékba, tanulásba, képződésbe. Ekkor még mindenki kicsit félve, kicsit megszeppenve, teljesen külön egyénként vett részt a képzésen. Kisebb-nagyobb sikerrel próbáltuk egymás neveit és minél több információt megjegyezni.

Majd jött a második, a harmadik és a negyedik képzés, amelyek során egyre többet tudtunk meg az IÖCS szerkezetéről, működéséről, a gebinekről, a gólyatáborról, ill. különböző szituációkban próbálhattuk ki magunkat. Megkezdtük a csapat profiljának tervezését is: zászló, totem, póló mintákkal ötleteltünk, indulókat találtunk ki. Mindenki kezdett megnyílni és a sok közös munka, szervezkedés, képzés hatására láthatóan formálódtunk csapatokká. Részt vettünk egy különleges portyán is, amikor egy hihetetlen „dunai átkelés” után izgalmasabbnál izgalmasabb, viccesebbnél viccesebb feladatokat kellett teljesítenünk. Ekkor mutathattuk meg először a többi csapatnak, hogy kik is vagyunk igazán. Mindenki indulókat kiabált, az egész város a Semmelweis Egyetem leendő instruktoraitól és képzőitől volt hangos. Ezt egy fergeteges buli követte, ahol az üvegház összes növénye és gombája kitombolhatta magát.

Ezután a csapatok többségének elérkezett a képzéshétvége. Csodálatos kettő, illetve három napot tölthettünk együtt. Úgy gondolom, hogy ettől a ponttól kezdve beszélhetünk egyének helyett igazán összeszokott csapatokról. Ez a hétvége sokkal többet adott nekünk, mint sok önfeledt játszást, bulit. Olyan dolgokat tanultunk meg egymástól, képzőinktől, amelyek még mindig elgondolkodtatnak. A rengeteg együttműködéssel, az egymásra odafigyeléssel olyan bizalom alakult ki közöttünk, ami közelebb vitt minket az adott célhoz, s amiből végül mindig kikerekedett valami örök tanulság.

A képzéshétvége után, Várgesztes előtt már csak egy képzés maradt hátra. Ekkor már tudtuk, hogy lassan véget ér a pár hetes képzés, mindenki elmondhatta az érzéseit, kicsit szomorkodtunk, de tudtuk, hogy még vár ránk valami nagyon-nagyon jó. A várgesztesi hétvégét megelőző héten végig nagy volt az izgalom. Másról sem tudtunk beszélni. Elvégeztük az utolsó simításokat, hogy a totem, a zászló, az indulók, a pólók is teljesen készen álljanak a hétvégére. Péntek délután a déli pályaudvar kerengőjében találkoztunk. Emlékszel még arra a pillanatra, amikor megláttad a kerengőt a gólyatábor előtt? Az akkor megismételhetetlennek hitt érzéshez valami kísértetiesen hasonló tért vissza a tömeg láttán, ami ott várt bennünket. Az egész kerengő tele volt különféle színű pólóba bújt emberekkel, akik hatalmas vidámsággal és jókedvvel játszottak, kiabáltak. Ilyenkor a járókelők megállnak egy percre, néznek minket egy kicsit és nem értik, hogy mi történik, mit csinálunk. Hiszen ezt rajtunk kívül senki sem értheti,és senki sem érezheti át, hogy mennyit jelent ez nekünk!Hamarosan a vonat felé vettük az irányt, miközben az indulók tovább harsogtak, zászlóink büszkén lebegtek.

Az idő csak úgy elrepült ebben a hangulatban és már oda is érkeztünk Várgesztesre. Felküzdöttük magunkat a nehéz bőröndökkel a várhoz, ahol a bebocsájtás előtt felsorakoztak a csapatok. Jelen voltak a Lopakodó Kúszóbabok, a Gyagyás Gyökerek, a Csintalan Csalánok, az Indokolatlan Indák, a Kegyetlen Kardvirágok, a Vad Gesztenyék, a Gyilkos Galócák, a Furfangos Fák, a Gyógyító Füvek és végül, de nem utolsó sorban az Erős Paprikák. Az eskütétel után bebocsájtást nyertünk az Őrültek Üvegházába és kezdődhetett a hétvége. Péntek este megnéztük egymás filmjeit, meglepetésben volt részünk, a leendő seniorok megkapták az avatásuk előtti kis feladatot, majd éjjel a táncos lábú növényektől volt tele a lovagterem. Másnap nem kis kihívások elé néztek a csapatok, amit persze reggel még nem sejtettünk. Azt állíthatom azonban, hogy nagyon sikeresen oldottuk meg mindegyiket, ami nagyban köszönhető annak, hogy eddigre már kiválóan megtanultunk csapatban együttműködni. Ráadásul, ismét rengeteg ismeretet szereztünk, amelyek a nagybetűs életben is nagyon profitálóak lesznek. Az este során részesei lehettünk egy nagyon megható eseménynek, a senioravatásnak, amit remélem, hogy személyesen is megtapasztalhatok majd. Ezek után következett el insturktorkodásunk első, valóban meghatározó pontja, az IÖCS-ben való munkálkodásunk kezdete. Igen, ez az esemény az avatásunk volt, amely után már mi is insturuktornak nevezhetjük magunkat. A tíz csapat összes blasztját egyesével, név szerint szólították a színpadra, hogy mindenki átvehesse a megérdemelt oklevelét. Hogy milyen érzés is az, amikor a tömeg Neked, csak és kizárólag Neked kiabál, tapsol, miután a képzésfőnököd a színpadra hívott? Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, mert mindenki, aki ezt olvassa átélte már és tudja, hogy ezt csak nagyon nehezen lehetne szavakba önteni, így inkább meghagyom ezt a szavak nélküli élménynek. Aki esetleg eddig még kihagyta ezt az érzést, azt csak bátorítani tudom, hogy a legközelebbi lehetőségnél kerekedjen fel, ahogyan mi tettük ezt idén és, ahogyan ezt rengetegen tették már előttünk és legyen részese egy csodálatos képzésnek.

Ez a nyolc hét sok mindenre megtanít, tapasztalatot ad, rávilágít rengeteg dologra, felfedezheted önmagadat és képességeid, segít kiszakadni a hétköznapok monotonitásából, gyereknek maradnod felnőttként. Köszönöm a számomra legkedvesebb és legszuperebb csapatnak, a BAB-oknak, hogy egy ilyen csodálatos képzésben lehetett részem. Kívánom minden leendő, friss és régi insturktornak, hogy az a lelkesedés, vidámság, odaadás, amellyel most rendelkeznek, soha ne vesszen ki belőlük. Útravalóul Áprily Lajos szavait ajánlom: „Ámulni még, ameddig még lehet,amíg a szíved jó ütemre dobban,megőrizni a táguló szemet,mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.”