Ti emlékeztek még, miért is csatlakoztatok az IÖCS-höz? Mi volt az az első élmény, amikor azt mondtátok, hogy „Igen, ezt én is szeretném!” Legtöbbünknek ez talán már a Gólyatáborban eljött, másoknak akár évekkel később, mondván „miért is ne, a barátaim is mennyire élvezik”. Az instruktorság lényegét nehéz megfogni. Akik nem a Csoport tagjai, azoknak talán soha nem fogjuk tudni elmagyarázni, miért is csináljuk, amit csinálunk, mi értelme van az egésznek. Ezt az érzést mégis maximálisan képes átadni dalai segítségével a már-már ikonikus IRC (Instruktor Rap Crew). Kenessey István (Steve K), Somfai Gábor Márk (SGM) és Harkai Balázs (Harek) – velük beszélgettünk régi időkről, nosztalgikus emlékekről, és ami a legfontosabb: az instruktor életérzés lényegéről.
Krónikás: Köszönjük, hogy elfogadtátok a meghívásunkat. Igaz, hogy hatalmas legendák vagytok az IÖCS-ben, mégis először, kérlek, meséljetek magatokról kicsit.
Steve K: ‘96-ban képződtem, de még 2009-ben is aktív voltam. Ez azt jelentette, hogy az akkoriak is elbúcsúztattak, tehát én kétszeres senior vagyok. Akkoriban a seniorok arany karszalagot kaptak, úgyhogy én kettőt is.
SGM: Én is ‘96-ban képződtem. Az első pillanattól kezdve beleszerettem az instruktorságba. Az IÖCS akkor még sokkal kisebb volt, jó, ha összesen körülbelül 100 instruktor volt a csoportban. Mindenfélét csináltam, picit fordított karriert futottam be: voltam elég korán bálfőnök, utána nagyfőnök [az elnök akkori megfelelője], és betűfőnök is. Amikor első évesen megismerkedtünk Steve-vel, elég korán rájöttünk, hogy ugyanazt a zenét szeretjük.
Harek: Én 2000-ben képződtem le. Azt kell rólam tudni, hogy én a műegyetemre jártam, és a gyógyszerész haverjaim hívtak. Az első képzésfoglalkozás után a képző instruktoraim azt mondták, hogy ilyen emberre szükség van, úgyhogy szó szerint beépültem, mint tégla a falba. Hozzám is mindig közel állt a rap műfaja, de soha nem alkottam benne, viszont tök nyugodtan átírtam dalok szövegét. A második lemezen még csak közreműködőként jelentem meg, de a harmadiktól már ott voltam teljes jogú tagként.
Steve K: Már a Gólyatáborból hazajövet eldöntöttem, hogy instruktor leszek. Ültem a Diákcentrumban a gép előtt, egyszer csak hallom, hogy SGM valami jó zenét hallgat a háttérben. Így kezdődött az ismeretségünk. Én DJ voltam egyébként, így tudat alatt mindig figyelem, ha megy valami zene.
Krónikás: Hogy működött a DJ-zés?
Steve K: Nekem mázlim volt, mert az instruktoraim DJ-k voltak. Akkoriban volt körülbelül három DJ. Mindig érdekelt a zene, a DJ-zés. Gólyaként néztem, hogy mit csinálnak. Aztán ha volt egy kirándulás, viccből mindig elvittem egy csomó lemezt. A képzéslezáró hétvégén – Várgesztesen – a többi instruktornak nem tetszett a zene, amit Tóth Zoli játszott, úgyhogy megkérdezte tőlem, hogy akarok-e helyette játszani. Az ő lemezbázisából csináltam egy elég jó programot. Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy ha zene van, akkor rám lehet számítani, például a Táborban a Gólyarádiót is én csináltam. Amikor gólya és blaszt voltam, a Musical az utolsó estén meglepetés program volt, ami aztán valamiért abbamaradt évekre, de később szerették volna visszahozni. Elsőre még nem jött össze, viszont helyette instruktor-meglepetés lett, ami több különböző rövid előadást tartalmazott. Emiatt döntöttük el Gáborral, hogy csinálunk valami zenét, amit ott előadhatnánk.
SGM: Az volt az érdekes, hogy szolfézsra egyikünk se járt, és én kottát sem tudok olvasni.
Steve K: Így van, egyáltalán nem volt zenei előképzésünk. Gábor kezdetben le akarta rajzolni a billentyűzet alapján a dallamot, de aztán én leszolmizáltam. Az volt a szerencsénk, hogy – részben a DJ-zés miatt – nagyjából tudtam, hogy hogyan épülnek fel ezek zenék.
SGM: Igazából ahhoz, hogy akkoriban fel tudj venni egy zenét és rendesen megvágni, stúdióba kellett menned. Otthon ez szinte elképzelhetetlen volt.
Steve K: Mutattam mindenféle zenei alapot, amire Gábor elkezdett marháskodni. A következő lépés az volt, hogy elfoglaltuk Gábor húgának a szobáját, mert neki volt egy új számítógépe, amivel már valamit lehetett kezdeni.
Krónikás: Korábban említettétek, hogy majdnem feloszlott az IRC. Akkor mi történt?
Steve K: Volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy ugyan SGM-mel és Pocokkal együtt hárman vagyunk a csapatban, de a munka 90%-a az enyém. Ez még az első lemez előtt történt, és akkor én is egy nehéz időszakon mentem keresztül. Aztán utána volt több megkeresés, időközben Harek is bedolgozta magát, és így jöttünk vissza. Gyakorlatilag az instruktorok szeretete marasztalt minket a játékban.
Krónikás: Mit gondoltok, miért lehetett ilyen sikeres az IRC?
SGM: Ez a nagy dolog az IRC-ben: a mély kapcsolatok, az emberi kötődés, az élmények, amit a színpadon élsz át.
Harek: Sikerült egy olyan légkört csinálni, amiben az instruktorok önfeledten tudták elengedni a problémájukat, a gondjaikat. Ez talán a lényeg, hogy miközben jól érezzük magunkat, úgy tudjunk másnak segíteni, hogy ők is jól érezzék magukat, és közben azt is meg tudják csinálni, amit elvállaltak.
Steve K: Figyelembe kellett venni, hogy ki a közönséged, és nekünk az instruktorok voltak, szóval olyan szövegeket kellett írni, amivel ők is tudtak azonosulni. Én azt szoktam mondani, hogy nagyon sokat lehet kapni az Instruktor Csoporttól, de az a titka, hogy nagyon sokat kell, hogy beleadj magadból. Utána hatványozottan meghálálja magát. Az első fellépésünket mindenképp el szeretném mesélni. Az instruktor-meglepetéses este volt az utolsó este a Gólyatáborban. Idő nem volt begyakorolni a számokat, a szövegekkel is voltak azért problémáink. Elkezdtük játszani a nótáinkat. Utolsó este lejöttek a hatodévesek, akik akkor államvizsgáztak. Feldobott hangulatban voltak, beültek a Csillagban az első sorba és visszatapsoltak minket. A két számunk közül az egyik elég jó lett, az volt az F-18 [a cím a NET egy ma is létező termére, az akkori Hallgatói Irodára utal], és azt – a visszatapsolásnak hála – lenyomhattuk még egyszer, mert először elég rosszul sikerült, aztán másodjára már nem bakiztunk bele, és többen felkapták a fejüket, hogy ez nem is rossz, ráadásul rólunk szól.
Krónikás: Mit tudtok mondani a jelenlegi/leendő instruktoroknak, miért érdemes csinálni ezt úgy, hogy kezdetben nem értenek hozzá, nem tanulták sehol?
Harek: Én azért mentem el a SOTE-ra instruktorkodni, mert nekem egy buli volt.
SGM: Életre szóló élményeket szereztünk. Saját akaratodból, a másiktól semmit nem elvárva – csak a korrektséget. Magaddal szembeni elvárás, hogy teljesítsél, ne hagyd cserben a másikat. Nehéz volt, mert minden pörgött körülöttünk, HÖK-öztem, a Magyar Orvostanhallgatók Egyesületében voltam, meg az IÖCS-ben. Maga az Instruktor Csoport egy nagyon komoly önismereti játék, mert végig a határaidat feszegeted, és ez az az érzés, amit egyébként azóta is keresek.
Steve K: Ez egy nagyon speciális közeg. Az instruktorságnak nagyon sok varázsa van, az egyik biztos az, hogy kipróbálhatod magad különböző pozíciókban, élethelyzetekben, amiben normálisan nem. Mondjuk orvosként nem áll be az ember pultozni, de még orvostanhallgatóként sem. Az IRC kicsit olyan volt, mintha valódi előadóművész lehetnék, akinek rajongótábora van, hasonlóan a profi sztárokhoz.
SGM: Azt ne felejtsük el, hogy amellett, hogy valamit teljesítettél, kitűztél célokat is: meg kellett tanulnod kezelni a pultot, a technikát. Ez egy dolog, hogy bátran szembenézel önmagaddal és keresed a határaidat, de amellett, ami benne volt és amit azóta is keresek, az a szabadon alkotás lehetősége. Korábban nem volt Gólyahajó, valahogy kitaláltuk és csináltuk a bulit, mi voltunk az elsők. Jött egy ötlet, nekimentünk, végiggondoltuk, felépítettük, megcsináltuk. Ez volt az IRC-vel is. Steve-vel egymásra néztünk, hogy csináljunk zenét. Nekem, ha valaki azt mondja, hogy valami lehetetlen, engem az olyan szinten feltüzel, hogy nem tudok leállni! És így futottunk ebbe bele, hogy akkor csináljunk zenét. Ez sok mindenre megtanít. Megtanít tárgyalni. Megtanultuk magunktól, hogy kell az embereket kérni – hogy kell az embereket rávenni, hogy egy foglalt stúdióba bemehessünk. Megtanultunk zenét vágni, stúdiózni, zenét keverni, aztán készítettünk nyomdai anyagokat, hozzá CD-ket gyárttattunk, minderre pénzt alkudtunk ki a vezetőségtől, koncertet szerveztünk… Tehát problémákat vetettünk fel magunknak, amiket aztán megoldottunk, és ez egy életre szóló lecke. Én, ha valamit kívánok nektek és az elkövetkezendő instruktoroknak, az ez a felszabadult alkotási öröm. Mi az, ami az Instruktor Csoportban közös? Az emberek igénye a kapcsolódásra, a szeretetre, hogy valami elismerést kapjanak, hogy alkossanak. Mi az IRC-vel ezt kaptuk el, hogy a zenénk nem másról szól, mint az instruktor létről. Ez mind kapcsolódási pont – úgy, mint régen az úttörő- és cserkészindulók. Mi adtunk valamit az embereknek, amit lehetett bulikon hallgatni. Építkezni, teremteni akartunk, és hozzá voltak tök jófej arcok, akik segítettek. Jó időben, jó helyen voltunk.
Old tapes, same vibes – IRC behind the scenes
Do you remember why you joined IÖCS? What was the first experience when you said “Yes, I’d like to be a part of this!”? For most of us it probably came in the Camp, for others maybe years later, saying “why not, my friends enjoy it so much”. It’s hard to talk about the point of being an instructor. Maybe we can never fully articulate to those outside the Group, why we do what we do or why we even bother. And yet, the iconic Instructor Rap Crew (IRC) manages to capture this feeling in their songs. Kenessey István (Steve K), Somfai Gábor Márk (SGM) and Harkai Balázs (Harek) – we chatted with them about old times, nostalgic memories and perhaps the most important: what is the very essence of being an instructor.
Historian: Thank you for accepting our invitation. You’re still legends in IÖCS, but please, introduce yourselves.
Steve K: I was trained in ‘96, but was still active in 2009. This meant that the people from back then also sent me off, so I’m a senior twice over. Back then the seniors got golden wristbands, I received two.
SGM: I was also trained in ‘96. From the first moment I fell in love with IÖCS, which was much smaller then, there were roughly 100 instructors only. I did all sorts of things, lead kind of a reverse career curve: organized a Ball early on, did a year as a big boss (president equivalent at the time), and was a letter boss as well. When I met Steve in our first year, we quite soon realized that we like the same music.
Harek: I was trained in 2000. You have to know that I went to BME (Budapest University of Technology and Economics), and my pharmacist friends invited me to IÖCS. After the first Training session they said that they needed someone like me, so you could say I became part of the fabric. Rap was also always close to me, but I never created anything by myself, only rewrote lyrics of existing songs. On the second album I was only marked down as a contributor, but from the third I was a full member.
Steve K: I also decided in the Camp that I want to be an instructor. I remember I sat in the Student Centrum in front of a computer and heard some good music in the background, coming from SGM. That marks the start of our friendship. I was a DJ by the way, so I always listen subconsciously when some music is played nearby.
Historian: How did being a DJ work?
Steve K: I was quite lucky, my instructors were also DJ-s. Back then there were only about three of us. I was always interested in music, in being a DJ. As a freshman I watched what they were doing, how they’re doing it. If there was an outing, I always brought a lot of disks as a joke. At the Training Closing Weekend, people didn’t like the songs Tóth Zoli played, so he asked me if I wanna give it a try. I made a pretty good program from the songs in his catalogue. From that point on, everyone knew that if it’s about music I’m in. As an example, I was asked to run the radio in the Camp. Back in the year when I was a freshman, then a blast, the Musical was a surprise event held last evening. It was skipped for years for some reason, but people wanted it to return. Instead we got another kind of surprise last evening, the Instructor-Surprise where instructors gave multiple short performances for freshmen and each other. Seeing this, we decided to make some music with Gábor, that we can perform on stage.
SGM: The really interesting thing was, none of us studied music theory, and I didn’t even know how to read sheet notation.
Steve K: It’s true, none of us had prior musical training. Gábor originally wanted to draw the melody like a piano keyboard, but I managed to solmize it. Fortunately – thanks in part to my DJ experience – I had a rough idea of how these songs are structured.
SGM: Basically to record and edit a song, you had to go to a studio. This was practically impossible to do at home.
Steve K: I showed Gábor all kinds of tracks, and he started playing around with them. The next step came when we invaded his sister’s room, since she had a newer computer capable of some editing.
Historian: You mentioned earlier that IRC almost broke up earlier. What happened then?
Steve K: There was a point where I felt like there were three of us, and yet I was doing 90% of the work all alone. This was before our first album, a time where I was going through a difficult period as well. Later, we started receiving requests, and Harek joined the team, that’s how we regained momentum. If it weren’t for the support and love of our fellow instructors, we wouldn’t have stayed in the game.
Historian: What do you think, why was IRC successful?
SGM: What makes IRC truly special are the deep relationships, the human connection, the experiences you gain on the stage.
Harek: We managed to create an atmosphere where instructors could let go of their problems. Maybe that’s the point, while we’re having fun, we also help others enjoy themselves, while also letting them finish their tasks at hand.
Steve K: You have to take into account who your audience is, ours was the instructors, so we created lyrics they could identify with. I always say that you can get a lot from IÖCS, but the secret is you have to put in a lot from yourself. It comes back exponentially. I want to tell you about our first gig. The instructor-surprise night was the last evening at the Camp. We didn’t have time to practice the songs, even had issues with the lyrics. We started to play our songs. The sixth years visited the Camp that night, those who had their state exam that year. They were in good spirits, sat in the first row in Csillag, and after our last song, their cheers made us return for an encore. Out of the two songs we made, one was pretty good, it’s called F-18 [referring to a still-existing room of the Nagyvárad Square Theoretical Building, which served as the Students’ Office at the time], and – thanks to the applause – we could sing it once more to fix all the mistakes we made the first time, which was not that successful of a try. The second time we managed to perform it without a hitch, and people noticed that this wasn’t just a pretty good jam, but something that was really about them.
Historian: What can you say to current/future instructors, why is it worth it when you don’t know much at the beginning, never formally learned any of it?
Harek: I went to become an instructor at SOTE all because it was fun.
SGM: We made life-long memories. Of your own volition, expecting nothing from others – except fairness. You have expectations for yourself, performing, not letting others down. It was difficult, everything moved so fast around us, I did Student’s Union, Hungarian Medical Student’s Association and IÖCS. This is a very serious self-exploration program — IÖCS I mean — you’re pushing your boundaries, I’m still looking for something like this in my life by the way.
Steve K: It’s a really special milieu. Being an instructor is a magical feeling, a part of it is surely that you can try out different positions and situations. As a doctor, for example, you probably won’t work as a bartender, and neither when you’re a med student. It was a bit like I was a real artist with his own fans, just like a professional, a star.
SGM: And don’t forget that besides performing you also had goals: you had to learn how to work with the booth, with technology. It’s one thing to push yourself and search for your boundaries, but the one thing that I had that time, and am still trying to regain, is the creative freedom. We never had a Freshman Boat before, so we somehow thought of it and made it happen for the first time. An idea came, we said sure, thought about it, built it, made it work. IRC was similar. We looked at each other with Steve and said, let’s make some music. If I’m told that something’s impossible, it starts a fire in me and I just can’t stop! That’s how we started to play music. It teaches a lot. It teaches you how to negotiate. We learned by ourselves how to ask people, how to get others to let us into a reserved studio. We learned how to edit, how to record, how to mix, how to make press materials, how to publish CD-s, how to ask Leaderboard for funding, and how to organise concerts… So we found problems for ourselves, and then solved them, and this is a life-long lesson. If I wish for something for you and future instructors, it’s this joy of freely creating something. What’s the one thing that’s common in every instructor? The need for connection, for love, being recognized, being able to create. We tapped into this with IRC and that’s what our music is about. It’s a common point of connection – like the old scout songs. We gave people something to listen to at a party. We wanted to build, to create something new, and there were kind people who offered their help. We were at the right place at the right time.
