…avagy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Semmelweis Karnevál.
December 17-én, mikrobi vizsga után, Marika néni büféjében Bogárral éppen két emberfeletti méretű hamburgert készültünk befalatozni, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom.
Füge hívott, hogy most kivételesen valami hivatalos dolgot szeretne nekem mondani.
Bogár ült velem szemben, szüntelen kérdezgetett közben, hogy „Na mi az, mi az, mit mond, mit mond?”, majd letettük a telefont és elkezdtem örömömben még jobban visítozni, mint ezelőtt pár pillanattal Fügének. Erre persze a 2×5 méteres büfé minden jelen levő vendége felfigyelt, hogy Bogár szavaival éljek: „annyira jellemző”.
Ekkor tudtam meg, hogy Bálinttal ketten Karnevált szervezünk. :)
Kezdetét vette a forgatag.
Eleinte nagyon furcsa volt a részének lenni, egyáltalán ilyen jellegű dologgal foglalkozni, elvégre életemben először csináltam ilyet, de aztán egyre többet tettünk bele, fokozatosan lépkedtünk előrébb az ösvényen és egyre jobban a magunkénak éreztük az egészet.
Annyiszor álmodoztunk, hogy vajon milyen is lesz majd, jól csináljuk-e, fogjuk-e bírni előtte és alatta is, lesznek-e akadályok, át tudjuk-e ugrani őket olyan könnyedén, mint amikor pacit játszunk?!
… de valahogy mégis olyan messzinek tűnt az a bizonyos március 3-a.
No, de aztán egyszer csak hopp, vége is lett a vizsgaidőszaknak, beköszöntött a február, még inkább indulhat a mandula.
Iskola után rendszeres megálló az IÖCS iroda, ahonnan általában záráskor jöttem el: azt az érzést nem lehet szavakba önteni, amikor belépek, ott vannak a barátaim, mindenki teszi a dolgát, és én is beszállok ebbe a nagy sürgés-forgásba. Volt olyan, amikor Bálinttal osztottunk-szoroztunk egyik délután Gmail-en, és kb 10 perc chatelés után kiderült, hogy öt méter van köztünk, mert ő ott van a szomszéd irodában. Emlékszem, egyik este meséltem Fügének a felkérés-élményről – mikor mi kértük föl a karneválon dolgozó főnököket, azokat az embereket, akik igazán az alapját adták később a rendezvénynek -, és közben elkezdtek potyogni a könnyeim, mert pár nap távlatból visszagondolva is nagyon meghatott az az igazán őszinte öröm, az a hatalmas meglepetés, amit Szilárd hangján éreztem.
Február 7-én megtartottuk az első nagy találkozást kedves újdonsült főnökeinkkel, útjára indult a gebinek csapatépülése.
Egy szerdai napon, február 16-án reggel épp előadásra tartottam, és mikor beléptem a NET-be, két paravánnyi csodaszép maszkos plakát fogadott Tamás és csapata jóvoltából. Egyből mosolygós lett a napom, még a dermesztő hideg ellenére is. A következő napokban bármerre mentem, mindenütt ott voltak. Csodás érzés volt.
Február 21-én, reggel 9 órakor összegyűltünk az irodában Lucával, Katival, Ancsival és Bogárral, hogy elindítsuk a jegyárulást. Innentől minden nap izgultunk délután négyig, hogy na, vajon ma mennyivel lett nagyobb a leendő vendégsereg?
Ugyanezen a napon volt a második nagy találkozónk, ahol mindenki még nagyobb lelkesedéssel és mosollyal mesélt nekünk a gebinjéről, mint az előzőn, öröm volt nézni és hallgatni egyaránt, ahogy mókáznak, tervezgetnek, ötletelnek szinte megállás nélkül.
Aztán hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már-már kopogtat a március és ezzel együtt a mi kis Karneválunk az ajtón.
Március 2., szerda, a kis nagy nap:
Nagy a boldogság, mert megérkeztek az engedélyek, még ha útjuk kacskaringósra is sikerült. Így lettünk hivatalosak. Szőke fejében ugyan már párszor felépültünk február végére, de az igazit azért meghagyta mára és csütörtökre.
Dániel úr és Dóri beszereztek minden ételt és italt, mi szem-szájnak ingere, Szabi ezért meglátogatott pár hipermarket egységet ezen az éjjelen. A dísztermi és tanácstermi pultok felépültek, a színpadról aljáról már csak a felkalapálandó takaró-csodafüggöny hiányzik, majd előkerült a lufifújó masina is, amivel játszásból belefújtunk egymás ellazított szájüregébe, úgyhogy fáradhatatlan és kitartó bajtársaim társaságában hajnali 1-kor kiléptünk a NET ajtaján úgy, hogy hét óra múlva újra találkozunk. A nagy napon.
Hihetetlen izgi volt ezzel a gondolattal elaludni. Álmomban persze pakoltam, vártam az együtteseket, öt másodpercenként megnéztem a teendős táblázatom, hogy nem felejtettem-e el valamit, írtam egy emlékeztetőt, hogy reggel pakoljam be a harisnyám és még volt egy csomó csip-csup dolog, amikre nem emlékeztem ébredés után.
Március 3., csütörtök, A nagy nap:
Álmomon felbuzdulva reggel mintegy húszszor néztem át a hátizsákom, hogy ugye nem hagyok semmit sem otthon (persze a harisnyát így is sikerült – semmi baj), majd elindultam Dórival a NET felé, ahol épp kezdődött a karnevál-láz.
Geriék már délelőtt lejárták a lábukat a nagy pakolásban, de hősiesen bírták estig, Ádi, Betti és Bogár felszerelték az óriási karneválos molinót a bejárat tetejére, az aulában Rékusék és Szilárdék zenélve-táncolva takarították a Red Bull ill. a Heineken pultot. Megérkeztek a rendelt dolgok is, Esztiék feltették a csodaszép a dekoráció utolsó darabjait, Dorciék beizzították a raktárt, a lepényben és a díszteremben Nóriék és Bencéék pultja is készen állt már az estére, alakul a Multicultural Food Festival és külföldi szervezőtársaink is épp annyira izgatottak, mint mi.
Ezután a galériára tartottam és már a lépcsőről hallottam, ahogy Krisztiék hatalmasakat nevetgélve kenegették a kenyereket, Vandáék pedig feltették az utolsó masnit is a helyére. Végig a torkomban dobogott a szívem, hogy most már a szó szoros értelmében csak pár óra van hátra és megtelik a NET álarcos bálozókkal.
Ekkor jött az egyik nagy pillanat, Dani hívott, hogy rakjuk fel azt a bizonyost.
Nagy álmom volt, hogy az irtózatos tériszonyom ellenére egyszer a zsiráffal felemelkedhessek jó magasra és feltehessem a 45 144 db üveggel borított disco gömböt az aula mennyezetére. Igen, tény, hogy megesett olyan is odafönn a magasban, hogy elfogott a rettegés és kínomban megkérdeztem Bálintot, hogy mért inog a zsiráf még akkor is, ha levegőt veszek és miért van olyan érzésem, hogy le fogjuk ejteni a golyóbist és mindennek vége lesz a pillanat tört része alatt? De mikor már egyensúlyozás közben az arcunkba nyomódott a gömb és karizmaink úgy feszültek, mint senkié a földön, Bálint hősiesen megnyugtatott, hogy semmi baj, legfeljebb az este hátralevő részében kirakósozunk. A felapplikáláskor belebotlottunk a lánchossz problémakörbe, de némi küszködés után végül úgy döntöttük, elengedjük, lesz, ami lesz.
… örömmel konstatáltuk, hogy még 1 perc múlva, sőt másnap reggel is a helyén volt.
Mire leérkeztünk a NET aula padlójára – remegő lábakkal értem földet – Bettiék már gyönyörű csillámos szemmaszkkal álltak a koktélpult mögött, Nikiék felállították a velencei tájat idéző fotóstandot, Fruzsiék kirakták a csodafánkokat a pultra, Bogár és Füge előkészítették, Barbi és Szabi pedig kiadták a kasszákat. Itt éreztem, hogy mindjárt elkezdődik.
…és akkor megnyíltak a kapuk, Olgi és Bánk már a színpad mellett izgult. Mi is felöltöttük a maszkunkat, majd lementünk a kezdődő megnyitóra. Bátran mondhatom, hogy nagyon jól sikerült a műsor, igazán jó volt a hangulat.
Eközben Zoliék, Pesiék és Anitáék ruhatárában is elindult a móka, Geriék lepihenhettek egy kicsit a sok pakolás után, Dodoék megtették az utolsó simításokat a cirkálóterven, aminek köszönhetően végig szép tisztaság volt a Karneválon, Bogiék pedig folyamatosan figyeltek a dohányfüst-mentességre.
Csodás volt az estély. Öröm volt a pultokra és a vendégseregre nézni a rendezvény folyamán. Régen láttam ennyi boldog arcot, ennyi felhőtlenül mulató embert egyszerre egy helyen. Még a szüleim is hajnali háromkor mentek csak haza.
Hajnalodik, fél ötöt mutat az óra, lassacskán az utolsó vendég is elhagyja a NET-et és az álarcos tömeget felváltotta a kék-piros IÖCS pulcsis pakolóforgatag. Sok volt a segítő kéz, mindenki végezte a dolgát, így hamar készen lettünk. A legvégén már csak páran maradtunk, elraktuk az utolsó paravánt is és minden a helyére került a raktárban is. Mindnyájunknak sajgott mindene, nagyon elfáradtunk. Kb harminc órás ébrenlétünk ellenére Dórival elkezdtük a hangszórót is túlszárnyalva énekelni – persze szigorúan ülve -, hogy „O-o-O I want you to take over control”, erre Füge egy random kalappal a fején pörgött a tengelye körül, Bogár csak annyit tudott válaszolni nekem, hogy „Ismételj, légyszi!”, Letti miután leült, konstans mosolygott, mert nagyon jól érezte magát, végül Ork hősiesen elkísérte a fuvarost a sörpadokkal.
Kicsivel ezután, mikor már tényleg mindennel készen voltunk, Szőke példáját követve, aki eldőlt a kanapéra és egy percen belül elnyomta az álom, mindannyian hazamentünk aludni.
Seperc alatt eltelt ez a három és fél hónap. Egy pillanatnak tűnt maga a Karnevál is.
Mikor felébredtem szombat este, nosztalgiázásképp újraolvastam a pályázatom, visszagondoltam decemberre, amikor már alig vártam, hogy végezzek az aznapi tételadaggal, hogy írhassam tovább a kis mesémet, és amikor megírtam Bálintnak pár nappal a leadási határidő előtt, hogy „beküldtem az irományt, nagyon izgulok” és ő válaszolt, hogy na, most már akkor ő is izgul.
Azt éreztem, hogy ugyanolyan lelkes vagyok most is az egésszel kapcsolatban, mint mikor novemberben kipattant a fejemből az ötlet, majd beadtam a pályázatot.
Rengeteget tanultam belőle. Olyan élményeket kaptam, amelyeket semmiért nem cserélnék el.
… s ha visszatekernénk az időkereket, akkor sem döntenék másképp, mint anno.
Köszönöm a segítségeteket, azt, hogy eljöttetek és hogy együtt alkothattuk meg az idei Karnevált. Remélem, Ti is nagyon jól éreztétek magatokat és nem felejtitek el sosem ezt az estét.
… én biztosan nem fogom.
