Seniorvacsora 2012.

„Szia! Stoiber Vivi vagyok, instruktor. Azért telefonálok, mert nagyon sok szeretettel meghívnálak az idei Seniorvacsorára, amit április 19.-én rendezünk meg.  Remélem, ráérsz és van kedved találkozni a régi instruktor-társaiddal!”

Mit gondoltam, amikor Orsika felkért Szilágyi Eszterrel, Kurucz Virággal és Kocsis Atival együtt engem is arra, hogy szervezzük meg az idei Seniorvacsorát? Azt, hogy ez lehetetlen feladat számomra. Az egyetlen dolog, amitől halálosan rettegek, az a szervezés. Eddig egy baráti mozizást sem tudtam soha összehozni, így kételkedtem benne,hogy egy több, mint száz fős vacsorát sikerülni fog.  Ám sokáig nem volt időnk aggodalmaskodni, hiszen halogathattuk az egyik legfontosabb dolgot: a tökéletes étterem kiválasztását. Több hetes keresgélés után a legszimpatikusabb helyeket személyesen is meglátogattuk mielőtt döntöttünk.
Lassan elérkezett az a nap is, amikor először emelhettük fel a telefont, hogy megkeressük azt a közel félezer Seniort, akiket meg szerettünk volna hívni a vacsorára. Az elején remegő kézzel tartottuk a papírt magunk előtt, amire szó szerint fel volt írva, hogy mit szeretnénk nekik mondani. A huszadik-harmincadik ember után azonban már álmunkból felébresztve is le tudtuk volna bonyolítani ezeket a telefonhívásokat. Szép élményeket kaptunk ettől a pár naptól. Jó volt hallani az őszinte örömöt az emberek hangjában, amikor meghallották, hogy miért is keressük őket. Volt, aki úgy sikított, mint én, amikor először lehívtak a gólyatáborba! Sajnáltuk, hogy a régi seniorok közül sokuknak nem találtuk az elérhetőségét, így Facebook-on próbáltuk meg felkutatni, akit csak tudtunk. Általában ők voltak a leghálásabbak a fáradozásainkért, hiszen ők eddig kimaradtak ezekből a rendezvényekből, mert nem is tudtak róluk.
Ahogy teltek a hetek, egyre izgatottabban vártuk a nagy estét, ám addig sem tétlenkedhettünk, hiszen egy kis meglepetéssel is készültünk vendégeinknek, hogy legyen valami szép dolog, amire ha majd – akár évek múlva – rápillantanak, ez az este fog eszükbe jutni. Így jött a gravírozott pezsgőspohár ötlete.

A szolnoki képzéslezáró hétvége után felgyorsultak az események: egy nap alatt felkerestük idén avatódott Seniorainkat, Eszter minden nap beszélt az étteremmel, hogy bővítsék még a helyeket, mert egyre többen lettünk (szerencsére), és folyamatosan egyeztettük a millió-féle táblázatunkat, hogy senkit ne felejtsünk ki a nagy intézkedésben.

Aztán végre eljött a nagy nap. Aznap az előadásokon a tanárok már csak a földi porhüvelyünket találhatták meg, hiszen gondolatban újra és újra az este menetét játszottuk le a fejünkben. Izgultunk. Főleg akkor, amikor pontban hét órakor megjelentek az első vendégek. Mindenkit az ajtóban üdvözöltünk és mire észbe kaptunk, már tele isvolt az a hatalmas terem. Ati és Barbi köszöntője után egy hatalmas tapssal köszönték meg nekünk a szervezést. Hihetetlen érzés volt ott állni azzal a három emberrel, akikkel hónapok óta dolgoztunk ezért az estéért.
A legnagyobb élmény számomra az volt, amikor a Seniorok a „régi időkről” meséltek nekünk. Megismerhettünk a korábbi buli-felelősöket, végre megtudtam, hogy mi az az „F18”, amiről az IRC-számokban énekelnek, hogy milyen volt a gólyatábor, amikor még a szüleim is csak tizenévesek voltak. Úgy tűnt, hogy sosem fogynak ki a vicces anekdotákból! Ők pedig megdöbbenve hallgatták, hogy manapság milyen sok instruktor képződik, hogy kinőttük Várgesztest, hogy foltokat gyűjtünk az IÖCS-pulcsinkon vagy hogy az ETK-ra (korábbi EFK) még mindig nem sikerült megfelelő számú fiút szereznünk.

Ahogy összekapaszkodva végignéztünk hajnalban a kiürült termen, mérhetetlen büszkeség fogott el miket.

Köszönöm Eszternek, Atinak és Virágnak, hogy ilyen jól együtt tudtunk dolgozni a hosszú hónapok alatt és Orsikának, hogy összefogott minket. És persze köszönjük Nektek, drága Seniorok, hogy eljöttetek, hiszen minden fáradozásunk és ez az egész este Értetek volt!